Pályám emlékeiből, legakább harminc év sejlik távolából sejlik fel ez a kis epizód.
A tanyai iskolába egy anyuka lépett be, két leányával. -Tanárnéni! Beíratnám lányaimat az iskolába.
-A keménykötésű egyszerű asszony képe megmaradt emlékezetemben. Napbarnította arca mosolygott,
amikor a fizikai munkától eldúrvult kezével kirakta a lányok iskolai felszereléseit.
Szavaiból bizalom és tisztelet sugárzott. Nagyon szegényen éltek, de nem volt olyan
tanévzáró ünnepély, melyre ne hoztak volna a lányai virágot a tanító néninek.
Legtöbbször művirág volt az, leginkább orgona. -Fogadja szeretettel-mondta.
Ez nem hervad el.
-Azóta sok év telt el. Néha, néha találkozom a megtört, idős édesanyával. Magyányosan
kóborol az utcákon. Szükség lakásban él, havi harmincezer forintból. Ha találkozunk, szót váltunk egymással.
Egy ilyen alkalommal kértem, látogasson el hozzám. Gondoltam megajándékozom pár ruhadarabbal, élelemmel.
Egyre vártam, de nem jött. Egy napon nem messze a lakásomtól összefutottunk.
-Régóta várom, miért nem jött el hozzánk?-kérdeztem.-Voltam ott a múlt héten, de nem tudtam bemenni-
válaszolta. Majd így fojtatta: -volt egy almám, azt megettem. Három magját elvetettem a házuk elé.-
mesélte. Közben odaértünk lakásomhoz. Itt fúrtam lyukat az ujjammal, ide ültettem el a magvakat.-
mondta, és kerestük kezenyomát a sáros árokparton. Nagyon meghatódtam. Ez a szegény asszony egyszerűségében
mennyire szereti, tiszteli a földet, az életet. Talán a génjeibe ivódott paraszti élet, vagy Ceres sugallata
vezette, hogy a föld és a mag életmegtartó szépségével ajándékozzon meg. Csodáltam ezt a nyomorúságban élő
idős asszonyt, aki szegénységében is gazdagon megajándékozott szíve szeretetének
apró tallérjaival: három almamaggal. Behívtam a házba. Megvendégeltem. Megajándékoztam élelemmel,
ruhákkal. Ezután felmelegedve, örömittasan indult nyomorúságos viskója felé.
AJÁNLOM AZ OLDALT
